Tizenkettedik ajánlat

Könyv jöjjön:

Terry Pratchett: Kisistenek (Small Gods)

Egyik kedvenc szerzőm műve ez a könyvecske, nem rég sikerült elolvasni és rögtön az általam olvasott Pratchett könyvek Toplistáján az első helyre ugrott. Terry Pratchett a második legolvasottab angol író és annak ellenére hogy már több mint 15 éve olvashatók művei magyarul, hazánkban alig-alig ismert. Nem hiszem hogy cikkem változtat ezen a helyzeten, de mindenkinek csak ajánlani tudom a szerzőt, mert nagyon érdekesek és viccesek történetei, valamint a szerző stílusa az utánozhatatlan kategóriába esik. Talán Karinthy vagy Örkény stílusához tudnám hasonlítani, náluk éreztem ilyesmi teljesen nyakatekert szemléletmódot, viszont alapvető különbség hogy Pratchett leginkább a fantasy műfajában alkot (szerencsére elég termékenyen csak a Korongvilág sorozatban több mint 40 műve jelent meg). Ez a könyv is a híres Korongvilág (Discworld) sorozat tagja. A sorozat alapját a helyszín adja, a Korongvilág egy képzeletbeli világ mely négy hatalmas elefánt hátán nyugszik akik pedig egy még hatalmasabb teknőc (nevezetesen Nagy A'Tuin) hátán állnak, és Nagy A'Tuin csak úszik a végtelenben, ki tudja meddig. A sorozat könyvei általában nem kötődnek szorosan egymáshoz, csak a világ azonos és vannak visszatérő szereplők, például a láthatatlan egyetem könyvtárosa (aki a könyvtárban található könyvek mágikus tulajdonságai révén egyszercsak orángutánként folytatta tovább életét), vagy maga a Halál (AKI CSUPA NAGY BETŰVEL SZÓLAL MEG, és megtudhatjuk róla hogy szeret méhészkedni, csak azt nem szereti amikor az egyik méh a koponyájába száll, mert megfájdul tőle a feje). Jelen könyv is egy teljesen különálló történetet mesél el. A hihetetlen erőben levő Nagy Isten Om (akinek erejét a megszámlálhatatlan sok hívő hite adja) egyszer csak azt veszi észre hogy teknősbéka alakot ölt, és csak egyetlenegy hívője maradt Tesveer, aki talán a legügyetlenebb és legegyszerűbb fiú akit csak el lehet képzelni. Om természetesen elég kényelmetlenül érzi magát jelenlegi állápotában, úgyhogy egyből egyetlen hívője segítségével régi hatalmának visszaszerzéséhez fog. Az igencsak szegényes feltéteteleknek megfelelően (nem sok gyámoltalanabb állatot tudok a teknőcnél, és nem igazán hinné el egyetlen ember sem hogy istene, aki ráadásul igencsak nagy bosszúálló hírében áll, egy teknőc páncéljába bújik bele hogy hívőihez szóljon) elég kalandos út elé néznek főhőseink, akinek útját még a Kvizíció vezetője Vorbis hatalmi törékvései is nehezítik. Furcsábbnál furcsább helyszínek és szereplők tarkítják útjukat, és persze megszámlálhatatlan kalandban, harcban, menekülésben és kutyagolásban van részük. A könyv érdekessége hogy Pratchett elég érdekes világnézetét ebben a könyvben a vallásra kivetítve mutatja be, és szinte észrevétlenül mutatja be a vallások alapvető tulajdonságait/hibáit, és igencsak elgondolkodtató következtetéseket vonhat le az ember ha elgondolkodik aszerint a különös és szokatlan észjárás szerint, amin Pratchett gondolkodik. Mindenképpen érdemes szerintem megismerkedni a könyvvel és írójával, nagyon sok mindent tanulhat az ember belőle, mivel olyan szemszögből is megmutat dolgokat ami magunktól nem jutna eszünkbe, és nagyon fontos szerintem a dolgokat a lehető legtöbb nézőpontból megvizsgálni. Aki viszont szórakozásra vágyik, és nem riasztja el az a humor, amely gondolkodást igényel, számára is kellemes perceket okozhat ez a könyv.

Tizenegyedik ajánlat

Rég ajánlottam nótát, legyen most az.












Hüsker Dü: Don't Want to Know if You Are Lonely

Nem állítom hogy a Hüsker Dü életmű pontos ismerője lennék, de azok a lemezek és dalok amiket eddig hallottam tőlük meggyőztek. A zenekar a nem túl sok dologról híres Minnesota államból való, 1979-ben alakult a Ramones hatására, nevét pedig az igen vicces nevű dán társasjátékról kapta (ha jól tudom azt jelenti "Emlékszel?").Tagjai: Bob Mould-gitár, Greg Norton-basszusgitár és Grant Hart-dob. 6 darab albumot készítettek az első négy független kiadónál jelent meg, az utolsó kettő pedig a Warner kiadásában, nagyobb sikereket azonban nem értek el. '87-ben a tagok személyes és egymásközti problémái miatt a zenekar feloszlott. Nagy sikert nem értek el azonban a punk- és a rockzene fejlődésére hatásuk nagyon nagy volt. Több zenekar is nagy hatásukként emlegetik őket, Billie Joe Armstrong a Green Day-ből például a Hüsker Dü és a Replacements (ugyancsak Minneapolisi együttes ugyanabból az időből és stílusból) hatását tartja a legfontosabbnak zenéjében. Az első Warner által megjelentetett '86-os Candy Apple Grey című lemezük második száma a Don't Want to Know if You Are Lonely. A dalt Hart, a dobos írta és énekli (szerintem vicces ha a dobos énekel, egyébként a Hüsker Düben Mould és Hart felváltva énekeltek). Nagyon megfogott a dal elsőre is, erőteljes de szemcsés hangzás, elég gyors tempojú dob, ugyanakkor nagyon dallamos az ének. Ami persze a legfontosabb számomra (és mint a legtöbb dalban ami nagyon tetszik) a dal hangulata, egyszerre szomorú és vidám, elmondhatatlan, de nagyon jó. Olyan lélekkel teli de semmiképpen sem romantikus vagy giccses. Tényleg nem tudom elmagyarázni, meg kell hallgatni:
Hüsker Dü: Don't Want to Know if You Are Lonely

(Ui: A Green Day féle verzió is érdekes, mert természetesen feldolgozták)

Tizedik ajánlat

Egyik ismerősöm vadászott Jim Jarmusch filmekre és megkérdezte tőlem hogy nincsen esetleg nekem. Mondtam hogy meg van a

Kávé és Cigaretta (Coffee and Cigarettes)

c. filmje, amit oda is adtam neki, és akkor esett le hogy évek óta megvan de nem láttam még végig, így hát nekiálltam és megnéztem. Igencsak remek film, mostanában az egyik legjobb amit láttam. A film szinte teljesen különálló rövid jelenetekből áll amiket a rendező (nem túl meglepő módon) a kávé és a cigaretta kettős élvezetének témájára fűzte fel egy igen változatos és érdekes láncot alkotva ezzel (direkt nem írtam hogy érdekes és színes, mivel az egész film Jarmuschhoz méltóan fekete-fehér). Az első jelenet már '85-ben elkészült egész estés filmmé azonban csak 2003-ra állt öszze. Különböző beszélgetések, találkozások jelennek meg sorban egymás után, és tényleg a legkülönbözőbb nemű/korú/nemzetiségű/társadalmi helyzetű ember jelenik meg a film során, a témának köszönhetően azonban mégis teljesen egységes a film. Mindegyik történet magában véve is ötletes és jó (csak egy vagy kettő jelenettel nem tudtam mit kezdeni, ezek sem voltak rosszak csak nem esett le a lényege) és a kiváló szereplőgárda pedig nagyon jól adja elő őket, bár többen is saját magukat játsszák. Hihetetlenül jó például Cate Blanchett önmaga és sajátmaga által játszott unokatestvérének találkozása, vagy Iggy Pop és Tom Waits beszélgetése. Nagyon viccesek a Steve Buscemi által játszott pincér hülye teoriái amiket ráadásul komolyan is vesz, Bill Murray jelenetén pedig még mindig elröhögöm magam ha csak rágondolok. De nagyon megható például az utolsó jelenet, szóval tényleg nagyon vátozatosak a sztorik. Igazából ez is olyan film amiben a történés igazából másodrendű (jobban mondva lényegtelen mivel semmi sem történik benne szigorúan nézve) és a gondolatok, hangulatok adják a film lényegét. Én speciel imádom az ilyen filmeket, így nem meglepő hogy tetszett, azonban abszolút megértem ha valaki csak idővesztegetésnek érzi. Ajánlani tudom csak mindenkinek, mondhatjuk művészfilmnek, azonban jóval a befogadhatóság határán belül van, így tényleg akárkinek élményt jelenthet aki kicsit is nyitottab a nem szokványos filmekhez. Aki pedig a címben említett két dolog nagy rajongója, annak meg kötelező.

Kilencedik ajánlat

Egyik legkedvesebb Régizenei felvételem:

Francesco Cavalli: Mária-Vesperás

a Concerto Palatino gyönyörű megszólaltatásában. Teljesen véletlenül akadtam rá erre a felvételre, Cavalliról csak annyi rémlett hogy Monteverdinél tanult, és nem is csalódtam. Nem olyan nagyszabású, mint Monteverdi Vesperása, sokkal intimebb, inkább kamarazeneszerű (bár ez lehet hogy az előadás miatt van így) de nagyon szép. Természetesen az csak a hab számomra a tortán hogy az egyik legjelentősebb Régizenét művelő rezes együttes az előadó (mikor először hallottam a felvételt még nem tudtam hogy kik is ők valójában). Az előadó apparátus: 8 énekes, 2 cornetto (cink), 8 harsona, 2 hegedű és continuo. Ez alapján furcsának tűnhet a fent említett „intim” jelző, azonban barokkhangszerekről van szó, amelyek sokkal lágyabban, puhábban szólnak értő kezekben, és abból ez esetben nincs hiány. A liturgia szerint haladó misetételek előtt antifóna szólal meg, utána pedig tisztán hangszeres canzona vagy sonata hallható. Nekem nagyon tetszik az énekesek hangja, technikája, természetesen historikus előadásmód szerinti. A hangszeresekre sem lehet panasz, gyönyörűen szólnak a hegedűk, fényesen, de nem élesen, és technikailag is kiválóak. Amin mindig meglepődöm, az a cornetto játékosok virtuozitása, mostanában ez elvileg már nem meglepő, de én még mindig ledöbbenek, hogy ezen az iszonyatosan kényes hangszeren ilyen futamokat lehet játszani. A harsonások is kiválóan szerepelnek, külön élmény mikor megszólalnak a nagy tuttikban, egy-egy záróakkordtól égnek mered az ember haja, gyönyörű.

Mindenképpen érdemes megismerkedni ezzel a lemezzel (igazából lemezekkel, ugyanis kétlemezes a felvétel), maga a zene is kiváló, és az előadás is gyönyörű, aki pedig érdeklődik a Régizene iránt mindenképpen tegyen vele egy próbát.

Concerto Palatino

Történet 02

Egy kedves ismerősöm, ki kérte hogy e történet kapcsán neve burkolódzék az ismeretlen örök homályába, még az ősszel arra a kérdésemre hogy hogyan telt a szüret a hétvégén, eképpen felelt:

„Hát, az az igazság hogy csak úgy bírtam ki, hogy végig piáltam az egészet. Ez akkor még nem is volt ciki, csak amikor vasárnap este találkoztam barátnőmmel. Dőlt belőlem a cefreszag, pedig még egy csomót cigiztem is, hogy ne legyek annyira büdös!!!!”

…na mindegy, ez akkor még vicces volt…

Nyolcadik ajánlat: Fújhatjuk!

Következzék egy kiváló film:

Fújhatjuk! (Brassed Off)

A filmet Ewan McGregor nevével fémjelzik, és bár nem éppen leghíresebb filmje, és nem is kap olyan túl hangsúlyos szerepet, mindenképpen az egyik nagy kedvencem.

Ennek filmnek megtekintése minden rézhangszeren játszó egyénnek erősen ajánlott, ugyanis kiváló Brass Band muzsikákat hallhatunk a film alatt, amelyet a Grimethorpe Colliery Band játszik. Külön említésre méltó hogy a színészek a film kedvéért foglalkoztak a szerep szerinti hangszereikkel, így az ujjaik a zenének megfelelően járnak a billentyűkön, és nem kap a zenében kicsit is járatos ember agyérgörcsöt a látványtól, mint az esetek 99%-ban amikor színészeknek kell a filmben zenélniük, és lövésük nincs az adott hangszerhez miközben éppen lejátszák a csillagos eget/elcsábítanak egy hölgyet/megnyernek egy világversenyt kiváló hangszeres tudásukkal. Mindezek ellenére nem csak zenészek számára élvezhető az alkotás, átlagos felhasználó számára is tökéletesen fogyasztható.

Általában a zenés filmekről „csupamókaéskacagás” hangulat jut mindenkinek az eszébe, na ez pont nem olyan, elég éles mondanivalójú dráma tulajdonképpen a film, amit a zene ellensúlyoz valamelyest.

A történet egy angol bányavárosban játszódik a 90-es évek elején/közepén, a bánya a bezárás közelébe jut (bár nem veszteséges, de a vállalatot ez nem túlságosan érdekli, a szén már nem menő), több ezer ember válhat munkanélkülivé, és nem túl jók a kilátások. Szavazásra bocsátják a dolgozók közt vagy megvizsgáltatják a bánya lehetőségeit szakértőkkel, és az alapján dönt a vállalat, vagy elfogadják a 23.000 fontos végkielégítést, ami azonban csak egyszeri ajánlat és csökkeni fog. A bánya esetleges bezárásának árnyéka a bányászzenekar munkájára is ráveti sötét fellegeit. A kérdés jogos, ha nincs bánya van-e a zenekarnak létjogosultsága, de az országos verseny egyre csak közeledik, és készülni kell rá. Az emberek ráadásul saját problémáikkal is szembe kell nézniük, adósságok, betegségek.

A filmben vannak azért vidámabb pillanatok is, részegen menetelő zenekar és hasonló vidám zenekari életképek. A film valamelyest megnyugtató és vidám vége ellenére nagyon is valódi képet kapunk az akkori helyzetről, és a hétköznapi emberek gondjairól/bajairól, amelyeket azért enyhíti a zenélés öröme.