Hetedik ajánlat: My Name Is Earl

Pár szó a kedvenc soroza- tomról:

My Name Is Earl

Mostanában elég sok sorozatot nézek, de mind közül ez nálam a „námbörván”. A Kevin Smith filmekből (Shop Stop, Dogma, Jay és Néma Bob visszavág, stb.) már ismert Jason Lee itt a tipikus, lakókocsiparkban tengődő, semmirekellő Earlt alakítja, aki lopásokból tartja el dögös de annál veszélyesebb feleségét és annak két kölykét. Ráadásnak ott van az őt árnyékként követő testvére Randy, akit talán legjobban az „egyszerű” jelzővel jellemezhetjük. A történet ott kezd érdekessé válni amikor Earl egy kaparós sorsjegyen 100.000 dollárt nyer. Öröme nem tart sokáig ugyanis a következő pillanatban egy autó elüti, mire felébred a kórházban a sorsjegy sehol, felesége pedig elhagyja. Ebben a nem éppen vidám pillanatban éri a megvilágosodás, az egyik talk show-ban hallott varázslatos „Karma” szó örökre megváltoztatja Earl életét. Hősünk fejébe veszi hogy megváltozik és a „karmát” követve kijavítja összes addig elkövetett bűnét. Rögtön készít egy listát rossz cselekedeteiről, és ezután minden egyes percét azoknak jóvátételére fordítja.

A nem éppen mindennapi bűnök persze még furább jócselekedetekre késztetik Earlt, és így, kalandból-kalandból csöppenve halad tovább a „jó„ úton. Az úton persze kísérői sem mindennapiak, olyan hihetetlen karakterek tűnnek fel (félszemű postás, nappal dolgozó prosti, betoji meleg srác, süket ügyvédnő, megtért börtöntöltelék haver hatalmas jézus ábrázoló tetoválással a mellkasán, és még jó pár hihetetlen fazon) hogy szinte már azok elvinnék a sorozatot a hátukon.

Gondolom ez így elég eszehagyottnak hangzik így, de a sorozat alaphangulata elég nyugis, pihentető, megható (de nem nyálas) pillanatok is akadnak benne, és nagyon emberi/hétköznapi problémákat vet fel a sorozat, csak karikírozottab formában.

Mindenkinek csak ajánlani tudom a sorozat követését, eddig két évad készült el, és ősszel jön a harmadik, tehát a nyáron még be lehet hozni a lemaradást.

Történet 01

Hogy a blog nevéhez méltó legyen, következzék egy történet:

Amikor elmeséltem itthon hogy a Művészetek Palotájában egy diákjegy 200 magyar forintba kerül, anyukám megjegyezte hogy ennyiért még "ringlispíl"-re sem ül fel az ember. Amikor legközelebb a Művészetek palotájában ültünk, a koncert előtt párperccel (vagy pár PURCELL??) Álmos barátomhoz ekkép szóltam:

-Kedves barátom, nem tartja elgondolkodtatónak hogy 200 forintot fizettünk ezért a pompásnak ígérkező koncertért, amikor ez az összeg valószínűleg egy „ringlispíl”-re való feljutás költségeit sem fedezné??

Barátom elgondolkodott és így szólt:

-Hát igen, de nem is hánysz!

…na mindegy, ez akkor még vicces volt…

Élmény No. 1

2007. Július 8. Stainz (Graz)

Nikolaus Harnoncourt és a Concentus Musicus

Körülbelül egy fél éve elolvastam Nikolaus Harnoncourt „A zene mint párbeszéd” című könyvét, és nagyon szimpatikusnak találtam az író gondolatait. Azóta amit találtam róla/tőle elolvastam, amit tudtam meghallgattam, és eddig minden nagyon kedvemre való, ami az ő nevéhez fűződik. Azóta ez a szimpatizálás fokozódott nálam szinte a fanatizmusig, úgyhogy amikor megtudtam hogy Grazban a Styriarte fesztiválon több koncertet is ad minden évben, és az idén tartandó utolsó fesztiválos koncertjére még van jegy azonnal szervezni kezdtem, mindenképpen ott kellett lennem. Szerencsére sikerült…

A koncertet a Graztól kb. 20 km-re lévő Stainz nevű helység hatalmas templomában tartották.

Természetesen a legolcsóbb jegyet vettük meg, és mint kiderült onnan semmit sem lehet látni. Azért ezt nem hagyhattuk annyiban, fölmentünk a karzatra ahol szerencsére láttunk is valamit bár állnunk kellett.

Az estére a Concetus Musicus szimfonikuszenekar méretűvé duzzadt, és kiegészült az Arnold Schönberg kórussal. A koncertet az eddig számomra ismeretlen Intende Voci című Schubert művel kezdték. A viszonylag rövid (kb. 10 perc) mű után következett az est fő műsorszáma Beethoven egyetlen oratóriuma a „Krisztus az olajfák hegyén”. Nem részletezném külön a műveket, nekem az élményt elsősorban a megszólalás nyújtotta, ami a historikus előadásmódot azzá teszi ami. Mindkét mű szépségét, ez a visszafogottabb ugyanakkor lágyabb, egységesebb hangzás amit a korabeli hangszerek nyújtottak, még jobban kiemelte. Természetesen az örömteli vagy indulatosabb részeket is megfelelően tudták előadni, itt sem jelentettek akadályt a hangszerek. A 77 éves Harnoncourt energikussága, lendülete lenyűgöző volt, külön élményt jelentett nem mindennapi vezénylési stílusa, és mozdulatai. Az énekes szólisták is tetszettek nem igen találtam teljesítményükben kivetni valót. A kórus nem hiába Harnoncourt munkatársa már évtizedek óta, nagyon jól szóltak. A zenekar színét már dícsértem, és a technikai résszel sem volt semmiféle gond. A habot számomra a tortán a korabeli harsonák jelentették, élőben most hallottam először, és tényleg nagyon szépen egybe tudtak olvadni a kórussal, ugyanakkor tudtak fényes színt is produkálni.

Kritikusok biztos belekötnének apróbb hibákba, hamisabb részekbe, azonban számomra ez a koncert és hogy Nikolaus Harnoncourtot és a Concentus Musicust (és tagjaik közöt Alice Harnoncourtot) láthattam/hallhattam élőben, egy csodával ért fel. Valószínűleg most nagyon elfogult vagyok, de tényleg így érzem, és nem volna érdemes tovább zenét hallgatnom, ha nem hinnék az ilyen csodákban.

2007. Július 8. 20:30

Pfarrkirche Stainz

Franz Scubert: Intende Voci, D 963

Ludwig van Beethoven: Krisztus az olajfák hegyén, Op. 85

Laura Aikin-szoprán

Herbert Lippert-tenor

Florian Boesch-basszus

Arnold Schoenberg Chor

(karigatgató: Erwin Ortner)

Concentus Musicus Wien

Vez.: Nikolaus Harnoncourt

Hatodik ajánlat: Minor Threat

Most jöjjön egy kicsivel másabb zene:

Minor Threat: 1st 7”

A Minor Threat első kislemeze 1981-ből, nem több mint 8 szám 9 percben. 9 perc hipergyors energikus hardcore-punk. Igazából, ha mást nem is csináltak volna, akkor is bekerültek volna a „nagykönyvbe”. Nagyon sok zenekarra voltak hatással a Slayertől a Rage Against the Machine-ig.

A Minor Threat-et 1980-ban alakította meg Washington-ban Ian MacKaye (ének), Lyle Preslar (gitár) Brian Baker (basszusgitár) és Jeff Nelson (dobok). Első koncertjük 1980 decemberében volt a Bad Brains társaságában, 1981 júniusában megjelent első kislemezük MacKaye saját kiadójánál a Dischord-nál. A kislemezen található Straight Edge című szám szövegével a zenekar akarata ellenére mozgalmat indít el, melynek követői elutasítják a drogokat, dohányzást, alkoholt és a futó szexuális kapcsolatokat. A mozgalom felveszi a Straight Edge nevet, és a Minor Threat második kislemezén található Out of Step című számban MacKaye szerint leírt életmódot követik (Don’t smoke / Don’t drink / Don’t fuck / At least I can fucking think. Vagyis: Nem füstölök / Nem iszom / Nem b***ok / Legalább használom a kib***ott eszemet). MacKaye tiltakozik ez ellen, és amikor első nagylemezükre újraveszik az Out of Step-et, plusz szövegrészt ír a dalba magyarázatként. Ebben elmondja hogy ő nem akart semmiféle életmódot hirdetni, pláne nem szabálykönyvet írni hozzá. A tiltakozás már hasztalan a Straight Edge mozgalom megkezdte világkörüli terjedését.

Hamar nagy népszerűségre tesznek szert a környéken, turnéznak a kelti parton. Azonban egy nagylemez és három kislemez után 1983-ban zenei nézeteltérések miatt feloszlanak. Ez az alig három év és pár kiadvány (egyébként kiadták őket egy CD-n „Complete Discography” néven) elég volt hogy a Minor Threat a hardcore és a punk történetének egyik igen meghatározó alakja legyen.

Első kislemezük számomra a tökéletes hardcore lemez. Energikus, gyors, egyszerű (de nem primitív), van mondanivalója, rövid és velős. Nem tudom megunni, bármikor meghallgatom, azonnal átveszem az energiáját.

Mindenkinek ajánlom ezt a lemezt, érdemes vele megismerkedni, szerintem nagyon érdekes lenyomata az adott korszaknak és generációnak, mindamellett nagyon jó zene. Senkit se riasszon el elsőre a megszólalás, megéri a többszöri hallgatást.

Ötödik ajánlat: C. Monteverdi: L'Orfeo

Íme egy opera:

Claudio Monteverdi: L’Orfeo

A zenetörténet ezt az 1607-ben elkészült művet tartja az első jelentős operának (bár Monteverdi Favola in Musica-nak hívja, de ez ne zavarjon meg minket).

Én a híres 1968-ban Nikolaus Harnoncourt és a Concentus Musicus által felvett verzióban ismertem meg, ezért erről írok. Harnoncourt a historikus előadásmód meghatározó alakja (melynek lényege a korabeli hangszereken vagy azok reprodukcióin történő megszólaltatás, valamint a legkorhűbb felfogásban való előadásra való törekvés), természetesen ezen a felvételen is ily módon hallhatjuk a művet.

Előzményei: 1600 körül a firenzei Camerata-nak köszönhetően az addig többszólamú vokális műfajokat felváltja a monódia (egyszólamú ének, kísérettel). A monódiában a szöveg határozta meg a zenét, ellentétben a többszólamú vokális műfajokkal, melyekben a szöveg gyakorlatilag érthetetlenné vált. A monódia újdonsült hívei (pl. Caccini, Peri) operáikban csak ezt a fajta szerkesztést alkalmazták, teljesen mellőzve a többszólamú szerkesztést (amit egyesek túlzóan ördöginek tituláltak). Az Orfeo jelentőssége hogy igen fontos szerepet kap a monódia, azonban Monteverdi nem veti el, és több helyen alkalmazza a „régi” vokális polifóniát. Fontos még hogy a szerző nagyon ötletesen színezi a zene által a szöveg kifejezőerejét, ami a monódia igazi előnye.

A cselekményt a közismert ókori történet Orfeuszról és Euridikéről adja. Orfeusz kedvese Euridiké hirtelen meghal. Orfeusz elmegy kedveséért az alvilágba, ahol sikerül énekével meglágyítania az alvilág urait, akik eleresztik Euridikét. Egy kikötésük van csak, Euridikének Orfeusz mögött kell mennie, és a férfinak nem szabad hátratekintenie, míg vissza nem érkeznek a földre. Orfeusz azonban hátranéz, ezzel örökre elveszti kedvesét. Orfeusz elemésztené a bánat, azonban apja Apollón magával viszi fiát az égbe, ahol megpillanthatja kedvesét csillagok képében.

Harnoncourt nagyon alaposan tanulmányozta a művet a felvételek előtt, nagyon sok érdekes előadói és hangszerelési dologra derített fényt, amelyeket különböző tanulmányaiban közzé is tett. Ezzel az újrafelfedezéssel került ez az opera bele az igazán a zenei köztudatba.

Ez az opera nagy kedvencem lett, mióta megvan számtalanszor meghallgattam, és még mindig tartogat meglepetéseket. Alapjában a zene elég kellemes, főleg a monódikus részek, és ezen a felvételen az énekesek nagyon szépen és természetesen énekelnek, ezáltal igen nagy élmény hallgatni. A zenekar is szépen arányosan szól, a Harnoncourt féle hangszerelés igen színes és érdekes. Különösen érdekes az alvilágban játszódó részekben a regál és a rézfúvók kísérete.

Összegezve: mindenképpen érdemes megismerkedni ezzel az operával. Azon kívül hogy zenetörténetileg is jelentős, nagyon kellemes és szép részek vannak benne. Az egészből sugárzik a természetesség, úgyhogy tényleg öröm hallgatni.

Negyedik ajánlat: A. Zograf-Pszichonauta

Következzék egy könyv. A képregényeket igazából Gróf Balázs miatt szerettem meg, akinek mai napig hűséges olvasója vagyok. Így hát amikor egy hirdetésben ő ajánlott egy képregénykötetet, rögtön tudtam hogy tetszeni fog. Nem is tévedtem. Ez a kötet

Aleksander Zograf: Pszichonauta – Látomások a Balkánról

című gyűjteménye. A cím már sokat sejtet, és nagyon jól mutatja a könyv lényegét. A furcsa név mögött rejtőző („Képíró Sándor”) szerb úriember saját magáról, ír illetve rajzol képregényeket (nagyobb rész fekete-fehérben). Emellett találunk számára fontos dolgokról is képregényt a kötetben (pl. egy általa igen kedvelt dalról), de leginkább saját magáról és életéről kapunk egy igen furcsa de nagyon érdekes képet. Emberünk életének fontos része az álmodozás, mellyel a hétköznapok sivársága elől elmenekülhet. Ezekben igen érdekes dolgok történhetnek, pl. megtudhatjuk milyen érzés ha az ember a saját fejével dobálózik. A kötet első részében ezeket az álmokat és a velük való viszonyát mutatja be az író.

Zograf életének (sajnos) a délszláv háború is része volt, így a kötet második részében az akkor történt eseményekről kapunk tudósítást (Üdvözlet Szerbiából). Ezeknek a tudósításoknak értékét az adja, hogy a hétköznapi emberek szemszögéből mutatja be a történéseket és azoknak hatásait. Szerintem így érthetjük meg legjobban és legközvetlenebbül az akkori idők zűrzavarát. A kötet végén találunk 3 színes regényt is, az első Budapestről szól, a másodikban vajdasági magyar barátjáról Triceps-ről ír, a harmadikban pedig inuit (eszkimó) barátját mutatja be aki szintén képregényrajzoló.

A képregények egy elég szürreális azonban nem teljesen idegen (legalábbis számomra nem idegen) világba engednek bepillantást. Ebben nagy szerepe van az író egyedi képi világának, amely nagyon jól képes ábrázolni ezt. Egy-egy kép szinte önálló műalkotás lehetne, nagyon passzol a történésekhez, és szerintem elég egyedi is. Szerintem érdemes ebben a kötetben és ezáltal a szerző személyében elmélyülni, nem mindennapi élményben lehet részünk.

Harmadik ajánlat: Karácsonyi Lidércnyomás

Most következzék egy film, Tim Burton híres-hírhedt animációs horror-vígjáték-musical-e a

Karácsonyi Lidércnyomás (The Nightmare Before Christmas)

Ezt a filmet akárhányszor nézem meg teljesen elvarázsol. Az animációs filmeket imádom, Halloween pedig az egyik kedvenc ünnepem (lenne ha tartanák felénk). Ez a film pedig egy mese Halloween város lakóiról, tehát nem meglepő hogy imádom.

A történet szerint az ünnepeknek megvannak a saját városkáik, melyek lakói szervezik és bonyolítják le az adott ünnepet. Egész évben készülnek és csak az ünnep napján hagyják el kis városukat. Halloween város lakója Jack a csontváz, aki belefárad a folyamatos ijesztgetésbe. Amint ezen kesereg, véletlenül betéved Karácsony városkába. Azonnal megtetszik neki a csillogó-villógó ünnep, és fejébe veszi hogy idén ő csinálja meg Télapó helyett a Karácsonyt. Így hát Halloween város lakói örömmel nekiállnak ajándékokat gyártani és készülődni az ünnepre. A történet végét nem mondom el, bár azt azért sejteni lehet, hogy sok jó nem sülhet ki egy ilyen karácsonyból.

A filmet a Tim Burton-re annyira jellemző elnagyolt, sötét és furcsa látvány- és hangulatvilág jellemzi, amit már korábbi is filmjeiben láthattunk (pl. Beetlejuice, Ollókezű Edward). Szerintem ez a film Burton legjobban eltalált alkotása, nagyon jó a történet, érdekesek a karakterek, egyedi és szép a kép- és színvilága és a zene (amit Danny Elfman-nek köszönhetünk) egyszerűen fenomenális. Ez az első film talán életemben ahol nem unom a dalokat, hanem külön élvezetet jelentenek, sőt igazából ezek viszik előre a cselekményt (gyakorlatilag csak a zenéből érteni lehet a történetet). Tehát nem tudnék belekötni, még ha akarnék sem…

Ezt a filmet látni kell. Végre egy film amiben nem a szépség a lényeg, hanem azok a dolgok amelyek nem láthatóak elsőre. Így válhatnak Halloween város furcsa lakói szerethető lényekké. Csak egy kis idő, nyitottság és megértés kérdése.

Második ajánlat: Tori Amos: Boys for Pele

Most jöjjön egy másik kedvenc, most egy album:

Tori Amos: Boys for Pele









No ő az a csaj akivel nem tudok betelni, újra és újra rá kell jöjjek hogy utánozhatatlan amit csinál. Akik kellően nyitottak a nem megszokott zenék felé azoknak biztosan tart egy-két szép vagy érdekes pillanatot ez a lemez. Megértem, ha valaki esetleg frászt kap majd tőle, de egy próbát mindenképp megér.
Tori Amos egy elég furcsa jelensége a könnyűzenének, viszonylag sok lemezt ad el, hála a fanatikus rajongótábornak, azonban a médiában abszolút nem ejtenek róla szót (legalább is Magyarországon, bár gondolom Amerikában sem ő folyik a csapból). Elég meglepő személyiség vannak elvetemültebb ötletei, azonban olyan mélységű muzsikát képes megszólaltatni, hogy az embert kirázhatja a hideg. Egyik titka (legalábbis szerintem) hogy hihetetlen széles dinamikát fog át zenéje érzelmileg, ezeket váltogatva (akár hirtelen is) hozza létre a csak rá jellemző atmoszférát.
1992-ben jelenteti meg első önálló lemezét (Little Earthquakes) amely már egy kiforrott személyiséget mutat. Tori énekel és zongorázik lemezein (vagy valami más billentyűs hangszeren játszik) amihez csatlakozik dob-basszusgitár-gitár, ezt egészítheti ki még néhol pár színesítő eszköz (vonósok, fúvósok stb.)
Sorban harmadik lemeze a Boys for Pele 1996-ban jelent meg, ez az egyik legszélsőségesebb ugyanakkor legérdekesebb lemeze szerintem, ezért esett rá a választásom (nem volt könnyű a döntés ugyanis mindegyik lemeze nagyon jó). A nyitó Beauty Queen/Horses nyugodt és szép kettőse után jön az első meglepetés a lemezen, ugyanis a Blood Roses-ben csemballót hallhatunk, ami nem megszokott a könnyűzenében, viszont itt hihetetlenül jól szól és különös színével nagyon érdekes hangulatot ad a számnak. A Father Lucifer-nek már a címe is telitalálat akárcsak a szám maga. Ez tipikusabb Tori dal a nyugodtabbak közül a középen egy elég érdekes többszólamú ének résszel, plusz trombitával, ami itt nem élesen szól, hanem fátyolos hangjával tesz hozzá a dalhoz. Az egyik legszélsőségesebb dal a Professional Widow, újból csemballóval, azonban itt elég keményen kezeli, amitől még furcsábban szól a szám. Hirtelen váltásokkal tarkított szám, elég érdekes effektekkel és hangulatokkal. Ezután jön a fekete leves, ugyanis itt van a Professional Widow Armand van Helden féle remixe, ami egy elég ötlettelen disco szám. Nézzük el, ugyanis Torinak nem sok köze van hozzá, és gondolom a nagyokos kiadó rakta rá, hogy legyen a lemezen valami táncolható is. A Mr Zebra azonban rögtön helyrebillenti a hallgatót. Ez egy elég kedves nóta brass band kísérettel, ami ugyancsak nem megszokott a könnyűzenében, azonban ez is nagyon jó ötletnek bizonyul. A Marianne ugyancsak egy nyugodt dal vonósokkal. A Caught a Lite Sneeze gépies indulásával és a csemballóval elég meglepő azonban nagyon jó és mély dal. Ezekután nyugodtabb számok következnek a lemez végéig (kivétel a Talula című szám, ami újból kicsit gépiesebb, elég színes és érdekes) . Az utolsó előtti szám is ilyen nyugodt, ez az egyik személyes kedvencem a lemezről, ez a Putting the Damage On, amiben újból feltűnik a brass band. Záró Twinkle pedig egy tipikus elrévedő dal, kiváló zárásként.
Szeretnék pár szót ejteni a borítóról, ugyanis a Torinál külön élvezet jelent. A borítón már egy elég érdekes képpel találkozunk, Tori ül egy verandán puskával, mezítláb, egy kígyó társaságában. A cd füzetben újabb érdekes képeket láthatunk, pl. amint malacot szoptat és hasonlók, úgyhogy erre is érdemes pár percet rászánni.
Összegezve: ez egy nagyon jó és színes lemez, ami mindenképp megér egy-két hallgatást. Mindenképpen kell egy kis nyitottság hozzá, mivel a nyugodt és szép pillanatok mellet akadnak meglepőbb, vadabb részek is. Azonban ettől lesz szerintem igazán egyedi, amit Tori csinál. Akinek esetleg pont a vadabb részek miatt nem tetszik ez a lemez, annak ajánlanám a 2002-es Scarlet's Walking című lemezét, ami már sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb, az lehet, hogy jobban tetszik majd.

Első ajánlat: Sublime: Wrong Way

Hahó! Na mivel is kezdjem? Kezdem mondjuk egy dallal! Egyik nagy kedven- cem:

Sublime: Wrong Way

A Sublime egyik kedvenc zenekarom, mindenkinek ajánlom, aki nem ismerné.
1988-ban alakította meg a zenekart Brad Novell (ének, gitár), Eric Wilson (basszusgitár) és Bud Gaugh (dobok) Long Beach-en Kaliforniában. Aki ebből arra következtet hogy nem viking metált kezdtek el játszani hanem valami könnyedebbet, az nyugodtan megveregetheti saját vállát ugyanis igaza van. A Sublime-nak sikerült ugyanis (legalábbis szerintem) legjobban vegyíteni a reggae, ska és punk hatásokat, amikből egy elég érdekes és egyéni zenét tudtak kihozni mindenfajta erőlködés nélkül. A 90'-es évek elején már viszonylag nagy népszerűségnek örvendtek, azonban szinte mindent elkövettek az ellen, hogy igazi sztárok lehessenek. Az első szinte házilag elkészült album (40. Oz to Freedom) sikere után leszerződtette őket az MCA, azonban az itt megjelentetett második lemez (Robbin' the Hood) botrányos lett, állítólag egy darab 4 sávos felvevővel lett elkészítve, és sem a zenekar, sem a stúdiós srác nem mellőzte a felvételek alatt a különböző drogok használatát. Ezeknek megfelelően hallgathatalan albumot készítettek (nekem speciel még nem sikerült végig hallgatnom). A túlzott drogfogyasztás és egyéb botrányok amúgy is elég jellemzőek volt a zenekarra, illetve az azt folyamatosan kísérő baráti társaságra. A drogok legjobban Brad-et viselték meg, a folyamatos heroinozás megtette hatását, '96 május 25-én túladagolásban meghalt. A poszthumusz megjelent harmadik cím nélküli lemezük (amelyeknek felvételei még Brad halála előtt befejeződtek) azonban azóta kb. 5 millió fogyott el, ami nem rossz teljesítmény szerintem három kaliforniai sráctól, akik csak bulizni akartak meg zenélni.
A Sublime első és harmadik lemezét egyszerűen imádom, pont kellő mértékben tartalmaz reggae-t, ska-t, punk-ot, hip-hop-ot, dub-ot meg kitudja mit, de sehol sem erőltetten kapjuk őket, hanem lazán természetesen adagolva, amit mindig felüdülés hallani (főleg a mai erőltetett, összetákolt együttesekkel és íróasztalnál, szögmérővel összerakott tucatszámra készülő rádiósslágerek világában). A hangszeres produkciókban nincs semmi magamutogató, kellemes nyugodt de ugyanakkor ötletes, és minderre jött Brad éneke, aki szerintem az egyik legjobb énekes volt a maga kategóriájában.
A Wrong Way a poszthumusz 3. lemezük 3. nótája, ezt a számot mindig jól esik meghallgatnom, a benne lévő pozanszóló meg csak hab a tortán. Amúgy ez egy könnyed ska szám, szövege viszont komolyabb. Annie-ről szól, akit a részeges faterja és 7 bátyja az utcára küldenek pénzt keresni, de senki sem szól neki hogy "rossz úton" jár. Hát igen, ez így leírva nem túl vidám, azonban talán ez a Sublime egyik erőssége, vagyis hogy hogy lehet egy komolyabb témára könnyed számot írni (lásd még pl. Date Rape) . Szerintem ha egy ilyesmi témát így természetesebb formában kapunk igazibbnak, közelebbinek érezzük, mintha valami depressziós akusztikus ballada formájában hallanánk, amiből már van jópár és a felét már el sem hisszük régóta...

Ha még nem ismered és érdekelne: Sublime: Wrong Way